Őszi nap sugara süt az arcomra

Rohan a világ

Hajnali 4:30. Csak merengek bágyadtan a plafont bámulva. Soha eddigi életemben nem ébredtem fel még ilyen korán. Gondolkodom, az élet nagy dolgairól, mint mindig szoktam. Vajon ilyen korán is jár a kettes metró? Nem tudom. Talán fel kéne kelni és megnézni. Céltalanul bolyongani a korai, csodás Budapesten. Talán még emberrel is találkoznék az utcán. De nem, inkább tovább álmodok színes pókokról, ahogy szövik az álmom egyre nagyobb hálókba. 7:30, most meg már elaludtam. A pókok biztos az ébresztőórát is beszőtték, azért nem hallhattam.

Rohanok. Késésben vagyok. Saját magam rohan el mellettem a reggeli kapkodásban. Erre mondják, hogy „azt se tudom, hogy hol áll a fejem”. A fogmosást ma reggel kihagyom, este általában alaposan percekig is tart, ez már rutin, de ma reggel erre sincs idő. Talán fel kellett volna akkor hajnali 4:30-kor kelnem és erre is jut időm. Sőt, megnézhettem volna, hogy jár-e a kettes. Egy lapos tányér a földön landol. Darabokra tört, mint a szívem is, mikor egy reggel hajnali 4:30-kor egyedül ébredtem fel a hatalmas 42 négyzetméteres lakásom galériáján. Pont úgy tört szét ez a szerencsétlen tányér is, ami semmiről nem tehet. Ő csak az áldozata az én reggeli kapkodásomnak. Ott hagyom, ott a földön darabokban, rohanok tovább. Aggatom a szebbnél szebb ruhadarabokat testemre, majd le majd egy újabbat föl, amíg végül testhezálló szettet nem találok. Végre kész vagyok. Kulcs a zárba, kétszer balra majd futás ki az utcára. Emberek mellett sietek el. 8:10-kor már találni elvétve párat. Útközben neki megyek két járdán ácsorgónak, majd a bősz „elnézést, bocsánat” után rohanok tovább le a metró aluljáróba a Deákon. Aztán hármas. Pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy jár-e, a kettes. Miért ne járna, de én nem azzal megyek most. A bérletem ma nem kérték, fura is. Egy nap nem telik el úgy, hogy ne állna a mozgólépcső előtt egy ellenőr. De ma ez is másképpen van.

A mai nap nem szokványos. Először a korai ébredésem, majd az elalvás, kihagytam a fogmosást is, tányértörés, majd ellenőr sincs.  A mai nap most már bizton állíthatom nem hétköznapi. Az orrom előtt megy el a metró. Na ha eddig nem késtem volna el, most már biztosan elfogok. Várok, pontosan 3 percet jelez a műszer, akkor jön az én várva várt szerelvényem. Iszonyú lassan telik el ez a 3 perc, pedig sietnék. A metró régi orosz kocsija bezörög az állomásra, hatalmasat fékez és csikorogva megáll, pont előttem az utolsó kocsi egyik ajtaja. Ember rengeteg. Megy a küzdelem az ülőhelyért, pont úgy, mint ahogy az állatok küzdenek a territóriumukért. Kiábrándító, hogy az embereket általában állatokhoz hasonlítjuk. Leülök. Pedig nem is küzdöttem, csak sietve léptem be, majd foglaltam el az előttem lévő szabad helyet. Elindul kattogva a metró. A Ferenciek tere következik, közli velünk a jól ismert hang. Én kívülről-belülről ismerem minden megállóját a hármasnak. Jó barátaim. Ülök és jobb elfoglaltság híján nézem az embereket. Mindenki komor, bágyadt ezen a reggelen is. Sehol egy mosoly vagy a jókedvnek valami kis apró jele. Csend van. Csak a tipikus metró zörejek halk neszét hallom. Azt is csak halkan. Az emberek nem beszélnek. Csendben állnak, a kapaszkodót markolva vagy éppen ülnek, mint én és bámulnak előre, vagy éppen le, a telefonjukba merülve. Idegenek vagyunk, ott egymás mellett ülve a metró utolsó kocsijában. Csak hallgatjuk a csöndet egymás mellett. Mindenki magányos, pedig rengetegen vagyunk. Itt van Budapest, és mi csak elmegyünk egymás mellett, idegenként. Magányosak vagyunk az emberrengetegben. Ülünk némán, pedig egy szó elég lenne, és máris jobb hangulatban telne az utazási idő ezen a reggelen. Egy percre úgy érzem, megáll a metró, nem a megállóban, ott az alagútban és ráébredek arra, amire már hajnali 4:30-kor kellett volna. Áll az idő. Megállítottam, úgy maradtak az emberek is, ahogy eddig voltak. Senki nem mozog, az órám perc mutatója sem megy tovább. Minek rohanok én és vajon hová? Talán mindenki a magány elől szalad nap, mint nap az utcán? Leszállok a következő megállóban.

Már nem rohanok. Úgy döntöttem nincsen hová és miért. Állok és nézem a rohanó népet, akik futnak, valami elől, valami után, vagy valamiért és szívük legmélyén valószínűleg magányosak.  Pont, mint én.

Spanyolország ♥
https://plus.google.com/u/0/photos/111354501803702706243/albums/6028071958404091313

• Na most elárulok valami szupertitkosat: én tépkedés előtt mindig megszámolom a virágszirmokat hogy tudjam hogy melyik szóval kell kezdeni mert én még játékiból sem akarlak elveszíteni...
• 

Ha meg akarsz tartani valakit magadnak - ereszd el! Szabadság nélkül nincs semmi.

Tehetünk úgy, mintha mások volnánk, mint akik vagyunk.

A túléléshez nem a benne lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett.